A tehetségről…

A tehetségről…

2011. máj. 13.

dr. Gyarmathy Éva: A tehetség. Fogalma, összetevői, típusai és azonosítása

dr. Gyarmathy Éva: A tehetség. Háttere és gondozásának gyakorlata

 

Szeretem a mottókat. Különösen, ha valami sokrétegű, összetett, izgalmas jelenségről olvasok, amelytől szerte szaladnak a gondolataim. A mottók összerántják, szerkezetet adnak az olvasmányélménynek.

„Nem kell ismernem célomat, mert célom ismer engem” – írja a szerző A tehetségről szóló  második könyvének, első fejezete, A tehetséges gyermek és felnőtt elé. Az, hogy tudjuk, a mottó szerzője, Weöres Sándor maga is rendkívüli tehetség, hogy azt ne mondjuk: csodagyerek volt, csak erősíti az intonációt. A lényeg, hogy a jellegzetes, keleti bölcsességeken iskolázott költő gondolata jól belevilágít abba a nagyon ellentmondásos jelenségbe, amit tehetségnek, tehetséggondozásnak nevezünk. Dobjuk sutba előítéleteinket – javasolja a költő nyomán Gyarmathy Éva, a tehetség nem dudva, hogy magától nőne, de nem is pálma, hogy a terheléstől fejlődne. A tehetség nagyon sokféle, nincs rá szabály, ettől szép, ettől különleges. Minden esetre a tehetség a legnagyobb kihívást magának a tehetség birtokosának jelenti…

A szerző az első kötetben végigtekint a fogalom több évszázados (évezredes?) történetén. Igyekszik elkülöníteni a tehetség, a zsenialitás és az őrültség megjelenési formáit. Már idejében cáfolja azt a szintén elég közkeletű hiedelmet, hogy a tehetség és az őrület vagy az őrület és a zsenialitás korrelációt mutatna. A társadalom megítélései változtak különböző korokba, az a képesség, ahogy a „másságot” integrálni tudták. A szerző feltárja a tehetség összetevőit, alaposan körüljárja az intelligenciát befolyásoló tényezőket, az öröklődés és a környezet hatásait. Különösen a fejlesztő programok szempontjából fontos az a megállapítása, hogy ingergazdag környezetben az örökletesen kiemelkedő adottságok még kiemelkedőbbekké válnak, a gyenge adottságok pedig csak kisebb mértékben kompenzálhatók.

Külön fejezet foglalkozik a kreativitással, mint a tehetség egyik alkotóelemével. (A kifejezés magyarra leginkább az alkotóképesség, a teremtőerő szavakkal fordítható .) A szerző történelmi példákat hoz a kreativitás koronkénti értelmezésére, és jól érzékelteti ellentmondásos jellegét. Az ember általában igyekszik kerülni, vagy legalábbis csökkenteni a feszültséget. A kreativitás feltétele viszont éppen a konfliktusok, a feszültségek elfogadása (E. Fromm). Bizonyos mennyiségű káosz, rendetlenség, töredékesség nélkülözhetetlen a kreatív tevékenységben. „A kreatív személyiség önérvényesítőbb, agresszívebb, erélyesebb, bohémabb és szélsőségesebb, kevésbé gátlásos és kevésbé hagyománytisztelő, mint mások.” Nagy az „énerejük”, a kisugárzásuk, és erősen vonzódnak az esztétikai értékek és az absztrakt gondolkodás iránt. Akik tehetségfejlesztéssel foglalkoznak, ezt sem hagyhatják figyelmen kívül.

A tehetség megnyilvánulási területivel külön fejezetben ismerkedhetünk meg. Előbb a nyelvi és a matematikai tehetség felismerésével és fejlesztésével, harmadikként a képzőművészeti kibontásával és gondozásával. Tökéletesen egyetértünk a szerzővel abban (is), hogy az óvodáskor rajzai megdöbbentően kifejezőek és kreatívak. A gyerekek nem másolják a valóságot, hanem kifejezik, képzeletük alakítja képeiket, a formákkal és színekkel nem utánoznak, hanem játszanak. Sajnos, a szerző azon megállapításával sem vitatkozhatunk, hogy „az iskolai oktatás inkább ront a tehetségeken, de semmiképpen sem segít”. A fejlesztőprogramoknak ezen a területen különösen fontos szerepük lenne. A fejezet számomra talán legizgalmasabb része a társas/vezetői tehetségek föltérképezése. Az emberi kapcsolatokban, azok érzékelésében és alakításában megnyilvánuló tehetség fölismerése és gondozása. Egyszerűen társas érzéknek vagy társas érzelmi intelligenciának is mondhatjuk. Tekintettel szűkebb és tágabb környezetünk közösségi viszonyaira, talán ebben van a legtöbb fejlesztendő…

Az ötödik fejezet a tehetség azonosításával, a tehetség mérésével foglalkozik. Sorra veszi a különböző módszereket (Stanford–Binet-, Wechsler-féle intelligencia tesztek, Raven-féle mátrixok), felsorolja ezek előnyeit, hátrányait, alkalmazási területeit. Nekem persze, mint iróniára hajlamos, a mindenhatóságban ab ovo kételkedő olvasónak, a szerző azon megjegyzései tetszettek a legjobban, amelyek megkérdőjelezik a kvantitatív módszerek egyedül üdvözítő voltát. Idézi például Bartel véleményét, aki szerint „az intelligens tanárok és szülők jobban kiválasztják a tehetséget, mint a tesztek”. Vagy Krechevsky és Gardner újszerű, a gyerekek képességeit és munkamódszereit bemutató eljárásának leírásakor hangot ad a szerzők kételyének is: „a pszichológusoknak több időt kéne szánniuk arra, hogy megpróbáljanak segíteni a gyerekeknek, és kevesebbet a besorolásukra”…

Az első kötet végén, a komplex azonosítás és tehetséggondozás címszó alatt a következő, esélyegyenlőségi, felzárkóztatási programok kidolgozásánál különösen megszívlelendő gondolatot olvastam: „A fejlesztéssel történő azonosítás kiemelkedően fontos a hátrányos helyzetű, kulturálisan eltérő csoportokhoz tartozó és/vagy valamilyen képességdeficittel küzdő gyermekek estében. Nem szabad az aktuálisan mutatott képességekből kiindulni, hanem célzott fejlesztés során megfigyelt tevékenységük és eredményességük alapján kell megítélni a bennük rejlő potenciált.”

A második könyv elején a szerző ismét a tehetség megértésének fontosságát és nehézségeit hangsúlyozza. Idézi Czeizel Endrét, aki a tehetségnek az elmebetegségekkel való kapcsolatát alapos vizsgálatnak vetette alá. Mint már általánosságban szó volt róla, az irodalomtörténetből vett adatok is azt bizonyítják, hogy „a kiemelkedő intellektusú egyének között semmivel sem több az elmebeteg, mint az átlagban, sőt még kisebb arányokat találtak”. Viszont a tehetség jellemzésére megemlít egy kevéssé ismert és még kevésbé hangsúlyozott jellegzetességet, az androgenitást. (Azokat, akik a maszkulinitás-feminitás dimenzió mindkét végének „megfelelnek”, pszichológiailag androgénnak nevezik.) A kreatív személyiségre jellemző az erős vágy az autonómiára, a függetlenségre (maszkulin dimenzió), ugyan úgy, mint a magas fokú érzékenység, az intuíció (feminin dimenzió).

A szerző a második fejezetben részletesen tárgyalja a tehetséggondozás különböző formáit, úgy mint a léptetést, ugratást, gyorsítást; a kiválogatást, elkülönítést, elitképzést; a gazdagítást, dúsítást. A léptetés formái közül kiemelten foglalkozik a „levelező oktatással”, amely ma, az internet korában, különösen fontos (e-learning). A gazdagítás, mint szabadon választott tanítási forma, stílus jelentősen emelheti a foglalkozások színvonalát. „Számos tehetséggondozó program elemzése során kiderült, hogy gyakran a szabadság a legnagyobb megelégedés forrása.”

A problémamegoldó gondolkodás fejlesztésében hangsúlyozott szerepet kapnak a kérdések. (Hozzátenném, tapasztalatom szerint a humor legalább ilyen fontos.) A kérdés, írja a szerző, a gondolkodásnak eredeti, másra vissza nem vezethető formája. Később Hermann István gondolatát idézi: „aki nem tud meglepődni, megütközni a valóság tényein, aki nem vet fel kérdéseket, az nem képes tudományos munkát végezni, és nem képes művészi ábrázolásra sem”.

Pedagógusoknak, tehetséggondozóknak, esélyegyenlőségi programok szervezőinek talán a Tehetséggondozó projektek tanulmányozása kecsegtet a legtöbb gyakorlati haszonnal. Kiindulópontként a szerző megállapítja: „A mai iskolában a gyerekek elveszítik azokat az élményeket, amelyek pedig a gyermeki megismerés alapjai, a jelenségek együttes, átfogó megtapasztalását, a csak a teljességben mutatkozó szépség élvezetét.” A témák sokfélék, nekem az Ariel című, a tenger világát, a Lábnyomok című, az ősember lábnyomától a különböző járművek nyomait bemutató projekt tetszett a legjobban. De a Kutya-macska barátságát  is élveztem, talán mert már régóta foglalkoztatnak a kutyatörténetek irodalmi feldolgozásai, Lassietől, Bogáncsig, Nikitől Csutoráig; az, hogyan tükrözik a kort, miként válnak a  kutya történetek egy kor történeteivé is.

A tehetséggondozás és a jövő iskolája fejezetben a szerző érinti az áramlat (a flow) jelenségét, mint az elérendő cél egy másfajta megfogalmazását. „Az áramlat alapja a kihívás és készség egyensúlya. Ha nagy a kihívás, és az egyén nem érzi elég hatékonynak magát, az szorongáshoz vezet. Igazi kihívás hiányában fásultság vagy unalom alakul ki attól függően, az egyén hogyan észleli önmagát és készségeit… A magas szinten egyensúlyba kerülő kihívás és készség az, amikor az áramlat élménye kialakul.” Mindehhez elengedhetetlen a célok világos ismerete. „Semmilyen szél nem jó annak a hajósnak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart” – írta Seneca.

Mottóval kezdtük, fejezzük is be ezzel…

Lipp Tamás

4 hozzászólás

  1. Zágon Mari /

    Örülök, hogy elindult az Olvasónapló, ráadásul ennyire “olvasmányosan”, minden tudományoskodás nélkül, személyes hangvétellel, renkívül igényesen. Reméljük sokan kedvet kapnak a két könyv forgatásához.

  2. Üdvözlöm az új blogot, amelynek már az indítása is ígéretes Gyarmathy Éva könyveivel.
    Szeretném felhívni a figyelmet a Fordulópont című folyóirat 51. “Én ne lennék tehetséges?” című tematikus számára (http://www.fordulopont.hu/fordulo.php?id=64), amely rendkívül sokoldalúan járja körül a tehetség, a tehetséggondozás problematikáját. Mindenkinek ajánlom, akit érdekel, hogy mi minden segítheti, illetve gátolhatja a tehetség felismerését, kibontakozását sok problémával küszködő társadalmunkban, digitalizálódó világunkban. (Az összeállításban Gyarmathy Éva egy írása is szerepel.) Részletes tájékoztató olvasható a kiadványról a Kölöknet portálon: http://www.koloknet.hu/?1523-en-ne-lennek-tehetseges

    • Lipp Tamás /

      Köszönöm dr. Szekszárdi Júliának, az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete elnökének, hogy felhívta a figyelmet a Fordulópont tematikus számára, amely a nagyon kifejező, Én ne lennék tehetséges? címet viseli. A tematikus szám szerzői között találjuk Csermely Pétert, aki izgalmas írásában arra a kérdésre keresi a választ, hogy miért nincs Nobel-díjas magyar kutató. A Nobel-hiány okai szerinte a mai Magyarországon a következők: a társadalmi bizalom hiánya, az intézményesült önzés, a jólét bizonyos minimális biztonságának hiánya, az általános bizonytalanság, a perspektívátlanság, a kiválóan teljesítők ösztönzésének elmaradása. Egy másik szerző, Sir Ken Robinson sarkos véleménye szerint, akinek előadása a kölöknet honlapján videón is megtekinthető, az iskola hajlamos megölni a kreativítást. Gyarmathy Éva általunk is idézett gondolata csak a képzőművészeti kreativításról állítja mindezt… Számomra ezekből a véleményekből is az csendül ki, milyen fontos, és mennyi szólama van a tehetséggondozásnak.

  3. Kovács Piroska /

    Rendkívül tetszett az Olvasónapló: a tehetségről. Nemcsak ráirányította a figyelmet két fontos könyv legfontosabb kérdéseire, hanem élővé tette számomra azt, amiről a könyvek szólnak. Olyan új szempontokat kaptam, ami hozzásegített ahhoz, hogy megfogalmazzam a saját kérdéseimet. Eddig nem gondoltam például arra, hogy a tehetség és az ember célja ilyen szorosan és egyéni módon függ össze egymással. Hogy van, akit megtalál a célja – ez az Olvasónapló indító gondolata -, s hogy van, akinek a célját meg kell előbb találnia, hogy közelebb jusson a tehetségéhez, – ez a napló záró gondolata. Izgalmas számomra az a gondolat is, hogy a társadalom a tehetség méltánylásával a másságot integrálja a maga számára nélkülözhetetlen formában. Köszönöm, újra fogom olvasni a könyveket.

Trackbacks/Pingbacks

  1. | Tinta Tanácsadó Kft. - [...] véleménye van erről vagy a teljes bejegyzésről, szóljon [...]

Szólj hozzá!